Püspökszentlászlóra, egy külvilágtól eldugott baranyai faluba vonultunk el. A természet is kegyes volt hozzánk, így az intenzív belső munkák között nagyokat sétálhattunk is a természetben.
Arra kerestük a választ, mik azok a láthatatlan erők, melyek belátásaink ellenére ismétlésre késztetnek minket. Mihez és miért vagyunk lojálisak akár saját élet(minőség)ünk árán is? Hogyan oldhatjuk fel tisztelettel és elfogadással magunkban azokat a kényszereket, visszahúzó, fájdalmas mintákat, melyek látszólag saját életünk, sorsunk ellen irányulnak.
Böszörményi-Nagy Iván kontextuális etikája volt munkánk vezérfonala.
A pszichodráma színpadán pedig megjelentek mindazok a családtagok, akikkel „dolgunk” volt.
A munka végén megfogalmazott gondolatok:
„Nehéz, megható, gyönyörű és felemelő pillanatokon és történéseken vagyunk túl, és ha kétszer ennyi időnk lett volna, talán az is elrepül… és jó volt megtapasztalni azokat a bizalmi pillanatokat, amikor úgy bíztuk rá magunkat egymásra, mint ahogy a csecsemők teszik… :)”
„Kisfiam tegnap este 20 percig hangosan nevetett, úgy örült nekem. Életem egyik legnagyobb élménye.”
„Életem legnehezebb és legfelemelőbb hétvégéjén vagyok túl. Sok mindent megértettem magammal kapcsolatban. Püspökszentlászló csodálatos hely, a vezetők pedig szeretettel fordultak felénk.”
A témára és egymásra hangolódást közös festéssel indítottuk. Az elkészült kép az alkotókkal itt látható:
