Tegnap este beszélgettünk a lányommal és mintha csak visszaugrottunk volna az időben…


Tegnap este beszélgettünk a lányommal és mintha csak visszaugrottunk volna az időben, azt vettem észre, hogy mesélek neki, ő pedig figyelmesen hallgatja, mint sok-sok évvel ezelőtt. Csak most amolyan felnőtt féle mesét mondtam…így szólt:

…ezt úgy tudod elképzelni, mintha itt a szíved környékén élne benned egy 2-3 éves kislány. Ha megfigyeled őt, tényleg olyan dolgokra vágyik, mint minden 2-3 éves: figyeljenek rá, fogadják el az érzéseit, vágyait, kapcsolódjanak hozzá, amiben azt érezheti, hogy fontos és értékes… egyszóval szeressék. Ez a kisgyerek ott él benned, bennem és mindenkiben. Bár metaforaként használom ezt a képet, de létezése ettől még teljesen valóságos. A figyelem, a szeretet, amire vágyik, két irányból jöhet: kívülről, más emberektől és belülről, a te felnőtt részedtől.

Mivel azonban kezdetben nincs “felnőtt” részünk, ezért arra kondicionál az élet, hogy csak kívülről, másoktól kaphatjuk meg azt a figyelmet, ami életben tart minket. És ha nem esik le a tantusz, hogy időközben lett egy “felnőtt” részünk is, egész életünkben kívülről próbáljuk megszerezni azt a figyelmet, elfogadást, ami kell az élethez. Olyan ez, mintha ennek a belső gyerekrésznek lenne egy „zsákja”, amibe egész életünkben gyűjtené a szeretet jeleit, a figyelem, az értékesség, a “fontos vagyok”, “számítok” megnyilvánulásait kapcsolatainkban.

Csakhogy ez a „zsák” igazából lyukas. Bármennyi figyelem – „fontos vagyok, számítok, szeretnek” – érzés, élmény kerül is bele, egy idő után érezhetjük, hogy kiürül, és újabb adagra szomjazunk. Újra és újra megpróbáljuk ezt a zsákot megtölteni kívülről jövő élményekkel, másokkal történő kapcsolódásokkal.Pedig felnőttként ezt a lyukat nem tudom befoltozni a másikkal. A másiktól kapott élményekkel, érzésekkel. A legnagyobb kísérleteink erre párkapcsolataink, szerelmeink. De velük sem sikerül, csak ideig-óráig. Nem tudok annyi figyelmet, érzelmet, együttérzést kisajtolni belőlük, amire pont akkor és ott szükségem lenne, és elég lenne. Megfigyelhetjük, hogy egyre hamarabb és többször jelentkezik a hiányérzet, illetve a csalódottság. És mind a kettő fájdalmas.

Az élet, mintha arra tanítana, hogy ezt a lyukat a „zsákomon”, a szívemen csak magammal tudom majdnem teljesen befoltozni. Azzal, hogy a Felnőtt részem elkezd kapcsolódni ehhez a belső gyerekrészhez… hogy elkezdi átérezni azokat a befagyott fájdalmakat, félelmeket, amik ott vannak mélyen eltemetve ennek a gyereknek a szívében… hogy végre meghallja a vágyait és tesz is érte… hogy vállalja és kifejezi az érzéseit, mert ez gyógyír az árulásokra, amiket törvényszerűen elkövettek velünk és elkövettünk magunkkal szemben a felnövekedésünk során. És ha ez sikerül, lesz esélyem másképp érzékelni azokat az ajándékokat, amik egy kapcsolatban a másiktól jönnek. Nem az éhező frusztráltságán, türelmetlenségén keresztül, hanem egyre többször, a csak éhes örömén keresztül, ahol íze lesz az egyszerűbb étkeknek is… és ha esetleg várni kell valamennyit, tudom, hogy nem halok bele.

Azok a felnőttek, akik nincsenek közvetlen kapcsolatban a bennük élő 2-3 éves gyerekrészükkel, azokat érzelmileg fontos kapcsolataikban ennek a gyereknek az impulzusai mozgatják. A túléléshez szükséges figyelmet meg kell szerezniük ennek a részüknek, különben „meghal vagy megőrül”. Mivel maguk felé ez nem, vagy csak ritkán megy, a fontos másoknak kell megadnia ezeket az impulzusokat, ezt a figyelmet. Párkapcsolatokban gyakran negatív sztrókok formájában, indulatos vitákon, feszültségkeltésen, vagy állandó kontrolláláson keresztül. Legtöbbször erre van családi minta a felmenőktől, illetve kisebb energiabefektetéssel így válthatók ki nagy és intenzív érzések a másikból. Az érzelmi nyereség: „ha így ki tudom „borítani”, ha ilyen erősen hatok rá, akkor mégiscsak fontos vagyok.” És persze vannak passzívabb formái is, mint a sértődékenység, az energia/figyelem-vámpírság vagy az áldozatiság.

Gyerekként azt tapasztalhatjuk az ilyen szülővel kapcsolatban, hogy egyik pillanatban felnőtt részükkel beszélhetünk, amiből azt érezhetjük, hogy átlátják, megértik a helyzetünket, de a következő pillanatban előugrik belőlük a 2-3 éves rész. Követelni kezdi a figyelmünket, azt, hogy róluk szóljon a kapcsolatunk. Kritizálnak, számon kérnek, megsértődnek, bűntudatot keltenek, engesztelésre várnak, vagy éppen csak úgy élik meg a te cselekedeteid, döntéseid, mintha azt velük tennéd. Ráadásul erős érzelmi töltettel, és azon a módon teszik ezt, ahogy megmutattad nekik, melyik hat rád leginkább. Nem hibáznak, jól begyakorolt fordulatok ezek legtöbbször évtizedek óta. Ha szembesíteni próbáljuk őket ezzel a működésükkel, akkor vagy a sértett gyerekrésszel találjuk szembe magunkat, és bűntudat a jutalmunk, vagy egy saját viselkedését ügyesen a miénkkel magyarázó, érvelő felnőtt résszel, amit persze az álcázott „gyerek” mozgat, aki ki akar mosakodni abból az érzésből, hogy „valami baj van vele”. És persze az derül ki, hogy ha vele nincs baj, akkor mégiscsak velünk van.

Iszlai Zoltán
Forrás: https://www.facebook.com/iszlai.zoltan.9/posts/5619352321408164